A mi gyermekünk: az Örökkévalóság

2021-ben történt, egy olyan időszakban, amikor még a covid és a lezárások igazgatták a mindennapjainkat. Nem volt különleges apropó. Csak egy csendes pillanat, amikor úgy éreztük: ideje meghallgatni másokat, az örökbefogadás szereplőit.
Igazán. Mélyen. Tisztelettel és odafordulással. Őszinte érdeklődéssel. 

Mert tudtuk, hogy az örökbefogadás történetei nem azzal kezdődnek, hogy valaki kimondja: „igen”, vagy rákerül a pecsét az örökbefogadási határozatra.
Sokkal előbb. Valahol  a reménynél, a gyermekért vívott küzdelemnél, egy kismama döntésénél.

Így hát leültünk beszélgetni olyanokkal, akik addig talán még senkinek sem mondták el ilyen nyíltan és őszintén az életük legnehezebb, legszebb mondatait.

A szülőanyák csendesen kezdtek beszélni. Életet adtak, de anyaságuk nem tudott beteljesedni, fájdalmukat senkivel nem tudják megosztani.
Volt, aki azt mondta: “Talán azt mondanám neki, hogy nagyon szeretem, és nagyon hiányzik nekem. A szüleinek pedig azt, hogy tiszta szívemből örülök, hogy boldogságot tudtam hozni az életükbe, még akkor is, ha nekem egy darabot ki kellett szakítanom a szívemből”.

Mi pedig csak ültünk ott, és éreztük, hogy egyetlen mondat néha egész világokat és a mélyebbnél is mélyebb fájdalmat hordoz.

Aztán érkeztek az örökbefogadó családok.

Ők már a szeretet örömével meséltek, de a lelkükben nyomot hagytak a gyermek után való vágyakozás évei és megannyi fájdalmas veszteség.
Beszéltek az első találkozásról, amikor a szív még nem tudta eldönteni: szétrobban, vagy megáll egy pillanatra. Az első ölelésről, amely után semmi sem volt ugyanolyan.
Azokról a napokról, amikor minden kicsit bizonytalan volt, mégis minden olyan új és reményteli.

Meséltek arról, hogyan beszélgetnek gyermekeikkel a származástörténetéről. Arról, hogy nagyon nehéz felelni, amikor elhangzik a kérdés, hogy „Anya, akkor biztos, hogy nem a te pocakodból születtem?” Nehéz, de nemet kell mondani mert az őszinteség az egyetlen út. Ez az egyetlen helyes válasz.

És megszólaltak a felnőtt örökbefogadottak is.
Olyanok, akik már végig járták azt az utat, amelyről a többiek még csak beszéltek.
Ők már magabiztosan mondtak ki olyan mondatokat, amelyeket talán egy gyerek még nem tudna megfogalmazni:

„Valóban nem olyan körülmények között éltek a vérrokonaim, mint amiben én felnőhettem. Nehezebb sorsuk volt, de ez akkor nekem nem volt semennyire sem ijesztő, nem ez számított, inkább az, hogy ott voltunk. Öröm volt. Nekem pedig ez számított. Hogy életemben először testközelből érzékelem a múltam, azt, hogy honnan indultam. Úgy éreztem, akár mennyire is nehéz és szívfacsaró módon kezdődött, mégis az enyém volt, nem csak lógott a levegőben, hanem fizikai valósággá vált. A gyökér, ami elszakadt, úgy tűnt egy vékony szálon, de mégis megtapasztalható.”

Leültünk minden történet mellé. Figyeltünk. Írtunk.
A történetek aztán szépen sorban megmutatták, hogyan alakul a lélek, amikor gyökereket kap .Hogyan keresi önmagát egy kisgyerek, egy kamasz, egy felnőtt. 

A munka alatt történt valami furcsa: A történetek nem csak a papíron találtak egymásra, hanem bennünk is.
És egyszer csak nem tudtuk elkülöníteni, hol végződik az egyik életút, és hol kezdődik a másik.
Mintha mind ugyanarról szólt volna:
A megtalált útról. A választott szeretetről.

Arról, hogy családdá válni néha hosszabb út, de minden erőfeszítést megér.

És végül ott feküdt előttünk a könyv első változata.
Nem volt nagy ováció, sem ünnepélyes bejelentés. Csak egy mély levegővétel.
Az a bizonyos, amivel az ember felismeri: most valami igazit alkottunk.

Azért neveztük el Örökkévalóságnak, mert minden történet, minden mondat, minden vallomás arról szólt, hogy a szeretet nem attól örök, hogy vér köti össze – hanem attól, hogy valaki egyszer kimondta:
„Hozzád tartozom.”

És ez a könyv ezt a pillanatot őrzi.
Örökre.

Szeretnél belőle egy példányt? Itt megrendelheted.