AZ A TELEFONHÍVÁS

Szombat este van. Most éppen nincs semmi programunk,  otthon maradtunk.  December közepe lévén, már nagyon közeleg a karácsony, tervezgetjük a következő heteket, végigvesszük a hiányzó ajándékokat, boldogok vagyunk, hogy pár napra el tudunk utazni a szabadságunk alatt.

Nagyon várom az ünnepeket, de mégis érzek egy kis lopakodó szomorúságot. Talán az az oka, hogy előző nap meglátogattam babaváró kolleganőmet, aki nagy örömmel mutatta meg a vadonatúj gyerekszobát , a gyönyörű babaholmikat. Pár napon belül megszületik a kislányuk. Azóta újra meg újra eszembe jut, hogy nekem talán már soha nem lesz kisbabám. 2 éve és 3 hónapja állunk az örökbefogadásra várakozók hosszú sorában és tizenhét éve várjuk, hogy a mi családunk is egy gyermekkel legyen kerek. Egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a gondolat, hogy nekünk talán az a sorsunk, hogy ne legyen gyerekünk. Talán így van, különben már sikerrel járt volna az elmúlt tizenhét év rengeteg próbálkozása közül legalább az egyik. Talán velünk maradt volna a 4 kis magzat egyike akiknek úgy örültünk, de végül mégsem születtek meg.

Egyre szomorúbb és kedvetlenebb leszek, bekapcsolom a tévét, hátha el tudom terelni a figyelmem és egy kicsit felvidulok. Táncos műsor megy, a „Szombat esti láz”, nézzük egy ideig, így egy kicsit jobb.

Megcsörren a telefon, összerezzenünk, kicsit sajnálom is hogy belecsörrent alakuló nyugalmamba. Nem is nézek a kijelzőre csak felveszem, így nagyon meg is lepődőm, amikor Gabika a Gólyahír Egyesület vezetője köszön rám. Gyorsan átfut az agyamon, hogy biztosan azért keres mert valami nem stimmel a legutóbb beküldött, meghosszabbított határozatunkkal. Furcsa, de a legkézenfekvőbb dolog eszembe se jut. Hogy ez AZ a telefon. Az a telefon amire már évek óta lélegzetvisszafojtva várunk, ami miatt soha nem mertük kikapcsolni a telefonunkat, ami miatt a családunk, a barátaink és a beavatott ismerőseink egy emberként drukkolnak nekünk. A hír arról, hogy van egy gyermek, aki talán hozzánk készülődik. Lassan eljut a tudatomig a szavak értelme, egy 7 hónapos terhes kismama úgy gondolja, hogy örökbe adja születendő kisfiát, készen állunk-e, hogy megismerkedjünk vele. Már hétfőn találkozhatunk. Még így sok-sok év távlatából is emlékszem, arra a rengeteg különböző érzelemre, ami keresztül kasul futkos bennem. Úgy érzem, hogy nem állok készen, különben is az  az egész nem is lehet igaz, azt sem tudom, mit kellene majd ott mondanom. Mit mondjak valakinek aki, biztosan rengeteg tépelődés és belső harc után arra készül, hogy meghozza élete legnehezebb döntését? Hogy csináljam, hogy én örömöm és izgatottságom, ne sértse az ő érzéseit? Ez egy olyan helyzet, amilyenben még egyikünk sem volt. Mi az amit mondhatok neki, és mi az amit semmiképpen?

Mondanom sem kell, hogy a hétvége nagy izgalomban telik. Úgy döntünk, hogy egyelőre még nem szólunk senkinek, az a lehetőség még nagyon bizonytalan, ne kiabáljuk el. Furcsa ezt így titokként őrizni, hiszen mindenki látja rajtam, hogy majd kibújok a bőrömből izgatottságomban. Megpróbálom elképzelni a fiatal lányt, aki azt a gyermeket hordja a szíve alatt, aki talán a mi gyerekünk lesz.

Megtervezzük, hogy mit viszünk mit szeretnénk magunkról, magunkból megmutatni. Fotókat keresünk a leendő gyerekszobáról, a családunkról, az unokatestvérekről, a környezetünkről. Azt feltételezzük, hogy megnyugtató lehet, ha megmutatjuk, hogy a pici fiút , egy nagy szerető család, kényelmes hívogató otthon, sok-sok szeretet várja.

De azért végig rettegjük a hétvégét. Vajon szimpatikusak leszünk Erikának annyira, hogy ránk bízza a világra készülődő kis életet. Vajon mi történt az életében, miért kell úgy döntenie, hogy másokra bízza gyermekét?

Ilyen gondolatok között jött el a hétfő.

 

Folytatjuk………..

Weboldalunk sütiket használ a böngészési élmény fenntartásának érdekében.