Egy igazán tartalmas nyári ebéd

Békés csöndben fogyasztjuk a teraszon késői ebédünket hárman ezen az augusztusi délutánon. Szinte a levegőt is hangtalanul veszem és még arra is ügyelek, hogy evőeszközöm a tányéromon ne adjon koncertet.  Meg ne szakadjon ez az édes idill. Ritka az, mikor Kicsi és Legkisebb ugyanazokért a falatokért lelkesednek, így igazán különlegesnek érzem ezt az étkezést. Én végzek elsőként és tálcámat az ölemből félretéve dőlök hátra, hogy gyönyörködjek bennük. Nem tudok betelni a látványukkal, ahogy átéléssel, pirospozsgás, egészséges arccal falatoznak.

A csend azonban nem tart sokáig, mert a madárcsicsergésbe belecsilingel a 7 éves Kicsim kristálytiszta hangja:

  • Te nem is vagy az igazi Anyukám. – Nincs ebben a mondatban él, vagy bántó szándék. Nincs benne vád. Csupán tényszerű megállapítás. A lelkemben egy pillanatra mégis felsikít a fájdalom. Hiszen számítottam erre a kérdésre, készültem rá már évek óta, de majd sokkal később, kamaszkorban és egy veszekedés kellős közepén. Nem megállapításként, mind inkább vagdalkozó indulatkitörésként. Atomvillanásként pereg az agyamban a sok válasz, amit erre adhatnék. Úgy, de úgy keresem a legjobbat, a legmegfelelőbbet, ami a mi családunk alapjait nem megingatja, sokkal inkább megszilárdítja. De nincs időm tovább gondolkozni a helyes szavakon, nyilatkozik helyettem a 3 éves Legkisebb. Beszélni még nem tud, de minden metakommunikatív eszközét bevetve hosszas, felháborodott „beszédfolyamba” kezd, mondanivalójának latinos kézmozdulatokkal adva nyomatékot:
  • Gaggagagagggagaggga…….MAMI!!!! – néz vádlón, összeráncolt homlokkal imádott bátyja szemébe, miközben aprócska mutatóujja egyértelműen rám mutat. Felháborodik, ő még nem érzi a helyzet súlyát, csak védi, teljes 13 kilójával óvja az ő imádott Mamiját. Ez az intermezzo segít megtalálni önmagamat ebben a szürreális helyzetben.
  • Meg tudod nekem mondani, miért érzel így, Kicsikém? – kérdezem lágyan.
  • Mert nem egyformák a DNS-eink. Nem egyezik a genetikánk – válaszol kicsi tudósom és hirtelen összeáll a kirakós a fejemben. Két napja töltöttünk egy mozizós anya-fia napot és a Jurassic Park 4 által inspirálva egész úton hazafelé a genetikáról beszélgettünk. Annyi kérdése volt és annyi választ kapott, hogy két nap is kellett, míg megérett benne a fenti megállapítás. Nincs már bennem fájdalom, vagy értetlenség, csak ki akarom beszélni, nem akarom lezáratlanul hagyni ezt a nagyon fontos epizódot.
  • Ezt teljesen jól gondolod, de mégis szerinted ki az igazi Anyukád?
  • Hát a néni, tudod, akinek a pocakjából születtem. Vele egyforma a genetikánk.
  • Ez is igaz. És imádom, hogy pont olyan gyönyörű a mosolyod, mint a szülőanyukádé, ezt egyértelműen a genetikának köszönhetjük. Amikor mosolyogsz, mindig kisüt nekem a nap. De kérdezhetek tőled néhányat?
  • Igen Mami.
  • Emlékszel, néhány napja éjszaka rosszat álmodtál és lejöttél az emeletes ágyról. Ki volt az, akihez odabújtál? Ki ölelt át téged szorosan?
  • Mami – mondja Kicsi lehajtott fejjel, a tányéron maradt néhány morzsát tologatva.
  • Amikor elesel, kihez szaladsz oda gyógypusziért?
  • Mamihoz – mondja.
  • Amikor valami bánt, kinek meséled el?
  • Maminak – suttogja.
  • Ha a suliban nem sikerül valamit megérteni, ki magyarázza el neked itthon?
  • Mami.
  • Édesem, én hatalmas szeretettel gondolok a nénire, hiszen az életedet adta, nekem pedig azt, hogy az édesanyád lehetek. Kérhetek tőled valamit? Ugye nem bánod, ha ezt az „igazi” jelzőt én mégis a magaménak érzem?
  • Jó Mami. – ezzel félreteszi az öléből a tálcát és a kerti kanapén a fejét az ölembe fúrva szorosan hozzám kucorodik. Ismét csend telepszik hármasunkra, szinte egyszerre lélegzünk, mialatt két oldalamon két kincsemmel simogatom azt a gyönyörű barna buksit, aki először érkezett meg először a szívembe, majd a karjaimba és édesanyává varázsolt egy szempillantás alatt.

Nos, így lett hát egy unalmas augusztusi ebédből életem egyik legfelejthetetlenebbje.

Megosztás

Facebook

Olvasnál még?

Egyről a kettőre

(A riport előzményét itt olvashatod) Az utolsó gyertyát gyújtjuk meg az adventi koszorún és talán keresve sem találhatnék jobb alkalmat egy újabb beszélgetésre Zsuzsival. Nem

Meddő vagyok

MEDDŐ VAGYOK. Ez az a mondat, amit egész életemben legnehezebben voltam képes hangosan kiejteni a számon és sújtott a legkínzóbb fájdalommal, amit addig ismertem. Mert

Már azzal is segítesz, ha követsz bennünket

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Weboldalunk sütiket használ a böngészési élmény fenntartásának érdekében.