Egy igazán tartalmas nyári ebéd

Békés csöndben fogyasztjuk a teraszon késői ebédünket hárman ezen az augusztusi délutánon. Szinte a levegőt is hangtalanul veszem és még arra is ügyelek, hogy evőeszközöm a tányéromon ne adjon koncertet.  Meg ne szakadjon ez az édes idill. Ritka az, mikor Kicsi és Legkisebb ugyanazokért a falatokért lelkesednek, így igazán különlegesnek érzem ezt az étkezést. Én végzek elsőként és tálcámat az ölemből félretéve dőlök hátra, hogy gyönyörködjek bennük. Nem tudok betelni a látványukkal, ahogy átéléssel, pirospozsgás, egészséges arccal falatoznak.

A csend azonban nem tart sokáig, mert a madárcsicsergésbe belecsilingel a 7 éves Kicsim kristálytiszta hangja:

  • Te nem is vagy az igazi Anyukám. – Nincs ebben a mondatban él, vagy bántó szándék. Nincs benne vád. Csupán tényszerű megállapítás. A lelkemben egy pillanatra mégis felsikít a fájdalom. Hiszen számítottam erre a kérdésre, készültem rá már évek óta, de majd sokkal később, kamaszkorban és egy veszekedés kellős közepén. Nem megállapításként, mind inkább vagdalkozó indulatkitörésként. Atomvillanásként pereg az agyamban a sok válasz, amit erre adhatnék. Úgy, de úgy keresem a legjobbat, a legmegfelelőbbet, ami a mi családunk alapjait nem megingatja, sokkal inkább megszilárdítja. De nincs időm tovább gondolkozni a helyes szavakon, nyilatkozik helyettem a 3 éves Legkisebb. Beszélni még nem tud, de minden metakommunikatív eszközét bevetve hosszas, felháborodott „beszédfolyamba” kezd, mondanivalójának latinos kézmozdulatokkal adva nyomatékot:
  • Gaggagagagggagaggga…….MAMI!!!! – néz vádlón, összeráncolt homlokkal imádott bátyja szemébe, miközben aprócska mutatóujja egyértelműen rám mutat. Felháborodik, ő még nem érzi a helyzet súlyát, csak védi, teljes 13 kilójával óvja az ő imádott Mamiját. Ez az intermezzo segít megtalálni önmagamat ebben a szürreális helyzetben.
  • Meg tudod nekem mondani, miért érzel így, Kicsikém? – kérdezem lágyan.
  • Mert nem egyformák a DNS-eink. Nem egyezik a genetikánk – válaszol kicsi tudósom és hirtelen összeáll a kirakós a fejemben. Két napja töltöttünk egy mozizós anya-fia napot és a Jurassic Park 4 által inspirálva egész úton hazafelé a genetikáról beszélgettünk. Annyi kérdése volt és annyi választ kapott, hogy két nap is kellett, míg megérett benne a fenti megállapítás. Nincs már bennem fájdalom, vagy értetlenség, csak ki akarom beszélni, nem akarom lezáratlanul hagyni ezt a nagyon fontos epizódot.
  • Ezt teljesen jól gondolod, de mégis szerinted ki az igazi Anyukád?
  • Hát a néni, tudod, akinek a pocakjából születtem. Vele egyforma a genetikánk.
  • Ez is igaz. És imádom, hogy pont olyan gyönyörű a mosolyod, mint a szülőanyukádé, ezt egyértelműen a genetikának köszönhetjük. Amikor mosolyogsz, mindig kisüt nekem a nap. De kérdezhetek tőled néhányat?
  • Igen Mami.
  • Emlékszel, néhány napja éjszaka rosszat álmodtál és lejöttél az emeletes ágyról. Ki volt az, akihez odabújtál? Ki ölelt át téged szorosan?
  • Mami – mondja Kicsi lehajtott fejjel, a tányéron maradt néhány morzsát tologatva.
  • Amikor elesel, kihez szaladsz oda gyógypusziért?
  • Mamihoz – mondja.
  • Amikor valami bánt, kinek meséled el?
  • Maminak – suttogja.
  • Ha a suliban nem sikerül valamit megérteni, ki magyarázza el neked itthon?
  • Mami.
  • Édesem, én hatalmas szeretettel gondolok a nénire, hiszen az életedet adta, nekem pedig azt, hogy az édesanyád lehetek. Kérhetek tőled valamit? Ugye nem bánod, ha ezt az „igazi” jelzőt én mégis a magaménak érzem?
  • Jó Mami. – ezzel félreteszi az öléből a tálcát és a kerti kanapén a fejét az ölembe fúrva szorosan hozzám kucorodik. Ismét csend telepszik hármasunkra, szinte egyszerre lélegzünk, mialatt két oldalamon két kincsemmel simogatom azt a gyönyörű barna buksit, aki először érkezett meg először a szívembe, majd a karjaimba és édesanyává varázsolt egy szempillantás alatt.

Nos, így lett hát egy unalmas augusztusi ebédből életem egyik legfelejthetetlenebbje.

Weboldalunk sütiket használ a böngészési élmény fenntartásának érdekében.