MEDDŐ VAGYOK. Ez az a mondat, amit egész életemben legnehezebben voltam képes hangosan kiejteni a számon és sújtott a legkínzóbb fájdalommal, amit addig ismertem. Mert ez a kín nem a testemet, hanem a lelkem nyomorította és soha nem tapasztalt intenzitással sújtott le rám, pedig a testi fájdalmat addigra már jól ismertem.
MEDDŐ VAGYOK: Ez a két szó sokáig csak a lelkem legmélyén cincogott, míg egy napon már annyira szétmarcangolt, hogy kétségbeesett sírással ordítottam világra őket. Akkor már több, mint 4 év aktív próbálkozás mellett vártuk hiába és egyre jobban vágyakozva a gyermekáldást és túl voltunk több, mint 2 évnyi meddőségi kivizsgáláson, mindenféle különösebb eredmény nélkül. Ez a két szó nem kizárólag a gyermektelenséget jelentette nekem. A személyes kudarcom volt hosszú, hosszú évekig. Engem, aki abban nevelkedett, hogy bármit el tud érni, amit csak szeretne, ez a két szó porig sújtott. Testet öltött egy mondat, ami azt szimbolizálta, hogy pont olyan dolog felett nincs hatalmam, amire a nők döntő többsége akarata szerint képes.
Aztán történt, hogy egy nap elolvastam egy cikket. Aztán mégegyet és utána vagy százat, míg arra eszméltem, hogy azt képzelem, mindent tudok már az örökbefogadásról. És akarom. Sokkal jobban vágyom rá, hogy ezen az úton váljak édesanyává, mint ahogyan a terhességre bármikor is vágytam korábban. Még fél év telt el, mire volt merszem rákérdezni és megtudni, hogy a társam szíve is befogadó. Aztán további fél év, mire egy friss alkalmassági határozattal, amelyen még a pecsét is alig száradt meg, hevesen dobogó szívvel beálltunk egy végtelennek tűnő sor legvégére. Aztán további 3 év, mire az első telefonhívás befutott a telefonomra, ami az egész világunkat egyetlen pillanat alatt fordította ki a négy sarkából. Aztán további 4 év került a hátunk mögé és hirtelen arra eszméltünk, hogy az akkor 19 éves szerelmünk két csodálatos, mézédes gyümölcse a gyermekszobánkban szuszog. Olyan végtelenül egyszerű ezeket a számadatokat most papírra vetnem, pedig mennyi veszteség, tengernyi könny van ebben a 19 évben. Mennyi remény, vágy, hogy gyermekeinkben viszontláthassuk saját magunkat. Kínzóan mély, sokszor húsba maró, máskor tompán sajgó fájdalom, míg a hosszú út során szépen lassan, méltóan elgyászoltuk a meg nem született vérszerinti gyermekeinket, hogy teljes jogú és még teljesebb értékű teret adjanak át szívszerinti két csodagyermekünknek.
Minél több idő kerül a hátam mögé örökbefogadó szülőként, egyre kevésbé érzem azt, hogy mindent tudok az örökbefogadásról. Valójában napról napra még többet és többet akarok róla tudni. A gyermekeim kérdéseiken keresztül megállás nélkül tanítanak és bízni akarok abban, hogy mindig a legmegfelelőbb szavakat találom meg a válaszokhoz. Minél több ideje vagyok szülő, annál tudatosabban vágyom őket boldognak látni, békében tudni azzal a csomaggal, amit az első 9 hónap helyezett a vállukra.
Ma már mosolyogva tudom kimondani: meddő vagyok és KÉT CSODÁLATOS SZÍVSZERINTI GYERMEKEM ÉDESANYJA VAGYOK. Mert ez a két szó számomra már kizárólag egy papíron leírt diagnózis, hiszen a jövőm már láthatom a gyermekeim tekintetében. Bennük látok mindent, a kihívásokat és mindent, ami az életem széppé, gazdaggá és valóban mozgalmassá teszi. Bennük, akiket akkor sem bírnék mélyebben és odaadóbban imádni, ha én tápláltam volna őket köldökzsinóron keresztül a pocakomban.
Ezt (is) jelenti számomra az örökbefogadás.
