Egyről a kettőre

(A riport előzményét itt olvashatod)

Az utolsó gyertyát gyújtjuk meg az adventi koszorún és talán keresve sem találhatnék jobb alkalmat egy újabb beszélgetésre Zsuzsival. Nem telt még el egy teljes év a tartalmas riportunk óta, amikor arról beszélgettünk, hogy különösen fiatal örökbefogadásra váró házaspárként milyen motivációk adják a motort a családjuk dinamikájához. Most mégis úgy érzem, ismét van miről beszélgetnünk, különösen egy ilyen szenzibilis időszakban, mint ezeken a mostani különös világba megérkezett adventi napokon. Használhatnék annyi, de annyi elcsépelt szófordulatot, de beszéljenek helyettünk az új történések, amelyek gyökeresen változtattak meg sok mindent Zsuzsi és családja közös életében.

  • Ott zárult az előző beszélgetésünk, hogy a sikertelenül zárult múlt évi kiajánlásotok nem szegte kedveteket, sőt egészséges optimizmussal néztetek előre és egyre növekvő türelmetlenséggel várakoztatok egy újabb, reményeitek szerint sikerrel záródó örökbefogadásra. Hogyan, milyen érzésekkel telt el a tavasz és a nyár?
  • Ahogy mondtad, nagyon türelmetlenül! És rettegve! Amikor covidosan feküdtünk, az kínzott, hogy mi van, ha akkor jön végre a hívás, amikor betegek vagyunk??? Covidosan nem lehet! Nem jött. Aztán lesérült a térdem és meg kellett műteni. Amikor mankóval bicegtem, nem a fájdalomtól, hanem attól féltem, hogy akkor fog érkezni a hívás, amikor ilyen állapotban vagyok! Közben persze percenként néztem a telefonomat. Percenként, már 1 éve. Nagyon kifáradtam. Azt hiszem, ez már közelíti a mániát. Áprilisban elmentünk a Gólyahíres várakozós találkozóra Százhalombattára. Utána felhívtam Nikit, hogy érdeklődjek a sorszámukat illetően és megerősítsem, hogy továbbra is nagyon elfogadóan várakozunk. Közben a vérszerinti kisfiunkkal, Vendellel kapcsolatban merültek fel aggodalmak. Gyógypedagógiai vizsgálatra jelentkeztünk, mert egyre több dolog nem stimmelt. Tavasszal lett nagyon feltűnő, hogy mennyi szenzoros problémája van. Nehéz volt leöltöztetni, naptejjel bekenni, nem bírta a napfényt, irtózott a vizes homoktól, sárhoz nem nyúlt, a vizes fűbe nem ment, nedves játékokhoz a játszótéren nem ért, a fürdés, kézmosás és pláne a hajmosás óriási üvöltésbe torkollt minden alkalommal. Amíg az időpontra várakoztunk, tűnt fel egyre több minden, hogy milyen sok ideig, elmélyülten csinál egy monoton tevékenységet, pl. kedvenc játéktevékenységét, a fűnyírást, sövényvágást, jó sok hangadással kísérve. És valójában sok szokatlan dolga volt, amire csak azt mondtuk, hogy biztosan azért ilyen, mert egy kis zseni. 2 éves korára már felnőttesen beszélt. Verseket tudott, egész dalokat énekelt, tudta az összes építőgép nevét a katalógusban, imádta a pörgő-forgó eszközöket, mint pl. a betonkeverő, a légkondi kültéri egysége. Extrém szelektíven evett, sima üres tésztát, zabkását, főtt rizst, és puffasztott dolgokat, mindent szárazon, szósz nélkül. 2 éves korától egyáltalán nem aludt nappal, és kisbabaként is keveset. Szociális nehézségei is voltak, nem játszott a többi gyerekkel, nem szerette, ha sok ember van a játszótéren, nem válaszolt az idegenek kérdéseire, nem kapcsolódott be játékokba, idegenektől elfordult, és láthatóan szorongott. Közösségbe nem járt még, sőt, tavasszal egy év halasztást kérvényeztem az ovitól, mert úgy éreztem, hogy még velem a legjobb neki. És nekem is. Jön majd a kistesó úgyis, emiatt is jobb lett volna, ha ő nem akkor kezdi az ovit. És milyen jó lesz, hogy jobban összeszoknak, összeszokunk, gondoltam. Persze szobatiszta sem lett volna az ovikezdésre, most 3.5 évesen sem az. A felmérés eredménye autizmus gyanú lett. Hát erre nem számítottunk. El sem tudtuk képzelni, hogy csak velünk funkcionál ilyen jól, persze macerás és érzékeny gyerek, de hogy idegeneknek a nevét sem tudja elmondani, és egyszerű kérdésekre nem a szokásos okos kiselőadással felel, hanem egy vállrándítással, elfordulással, vagy nemtudommal, azt nem gondoltuk. Egy autista gyerek nem olyan, mint Vendel, gondoltuk. Olvastunk, és kiderült, hogy dehogynem, a spektrumnak ezen a részén pont ilyen gyerekek vannak, mint ő. Legalább megvolt az oka mindennek, nem mi rontottuk el, részben megkönnyebbültünk. De ezután mindig azt figyeltük, hogy na, ezt az autizmus okozza, ez is egy autista vonás, ez sem Vendel, hanem az autizmus. Nehéz volt ezt a dolgot a gyerekünk részeként értelmezni. Még most sem könnyű. Közben pedig tudjuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy van egy hihetetlenül okos, nagyon magasan funkcionáló kisfiunk, aki borzasztóan érzékeny, és mindent, de mindent meg fog tanulni kognitív alapon, ami ösztönösen neki nem adatott meg, és a legcsodálatosabb ember lesz. És a legjobb testvér. Egy barátom mondta, hogy a gyerekeink terápiás testvérek lesznek egymás számára.
  • Aztán újra megcsörrent a telefonotok. Ezúttal ki volt a vonal másik végén?
  • Eltelt a nyár első része is. Balatoni nyaralást, az utolsó heteket terveztük. Forróság volt, augusztus első napjai. És megcsörrent a telefon, rajta Gólyahír Egyesület – Mócsa Niki. Nikit még májusban felhívtam, a várakozós találkozó után, hogy megkérdezzem, hányadikok vagyunk. A válasz az volt, hogy mivel az elfogadók közt is a legelfogadóbbak között voltunk, még idén biztosan. Halál nyugodt voltam, annyiszor elképzeltem már. Azt is, hogy mit mond, kisfiú vagy kislány. Mindkét lehetőségre felkészültünk, és csodás neveket választottunk. „Kislány, 4 napos, a Hatvani kórházban, ugye nekünk kisfiunk van? Örülnénk egy kislánynak? Az anyukája tavaly a kórházban hagyott egy babát, és nem működött együtt a gyámhivatallal, nem mondott le róla. Készüljünk fel, nem biztos, hogy ezúttal együtt fog működni. Próba cseresznye” – mondta Niki. Persze azonnal igent mondtam. Pár perc múlva visszahívott Niki, hogy nem kislány, hanem kisfiú. Hát egy ilyenre is annyira fel voltam készülve! Nevettem, és mondtam, hogy csodás fiúnevünk is van. Semmilyen bizonytalanság nem volt bennünk, sem félelem a csalódástól, vagy ilyesmi. Végre történik valami, megpróbáljuk, és a 6. hét végéig ezt nagyjából így is fogtuk fel. Hívtam a gyámügyi ügyintézőnket, mert a határozatunk épp a 4 év utáni megújítás alatt állt és még nem volt végleges határozatunk. Elintézték. A férjem gyorsan kivette a spórolt szabikat, nagyi szaladt Vendelhez, mi pedig belevágtunk a hosszú autókázós napokba.
  • Hogyan zajlott az első találkozás a vérszerinti családdal?
  • Még aznap este leutaztunk segítőnkkel, Mercs Ilonával a vérszerinti családhoz megismerkedni, mert az anyukán kívül apuka is volt. Pest és Heves határán, mélyszegénységben élő cigány származású pár, a férfi szüleivel laktak rossz körülmények közt, ez a baba a negyedik gyermekük. Az első kettőt kiemelték tőlük, ők a harmadikkal együtt nevelőszülőknél vannak, épp örökbeadás előtt állnak, tehát teljesen reménytelen ennek a szülőpárnak a helyzete. Erről sokat meséltek is a találkozáskor, miközben Ica a papírokat töltögette. A kicsit kusza szálak a további napokban kitisztultak, mert sok időt töltöttünk együtt az autóban az anyával (továbbiakban „Sz.”), és sokat beszélgettünk. Nagyon szimpatikusak voltunk nekik, ezt mondták a végén, és mi is így éreztünk irántuk, de ez számunkra evidens volt, hogy így lesz. Nagyon szomorúnak és reményvesztettnek tűntek. Nem annyira kizárólag emiatt a baba miatt, hanem az egész életük, sorsuk miatt. (Később, mint megtudtuk, körülbelül 10 évvel fiatalabbnak néztek minket a korunknál, és azt gondolták, hogy milyen már, ilyen kis fiatal gyerekeknek adni a gyereküket! Ők pedig 10 évvel idősebbnek tűntek.) Másnap egy egész napot töltöttünk Nikivel és „Sz”-el az autóban, mert nem voltak iratai, így a nyilatkozattételhez be kellett őket szereznünk. Az apának sem voltak iratai, de beleegyeztek, hogy őt ismeretlennek nyilatkozzák, mert arra nem lett volna lehetősége, hogy elintézze az iratait 1-2 napon belül. Aznap ügyfélfogadás szinte sehol nem volt, de Niki a falon is átment, az összes létező ismerős anyakönyvvezetőt a környező hivatalokban felhívta, és bekéredzkedett ügyfélfogadási időn kívül, még ebédidőben is! Ha nem ilyen rámenős, akkor a baba még több napot lett volna kénytelen kórházban tölteni, vagy ki tudja, hogy sikerült volna-e még egy találkozó.
  • Vendelt mely ponton vontátok be a kistestvér érkezésébe? És a tágabb családotokat?
  • Már aznap, mivel ott kellett hagynunk hirtelen nagyival, szokatlan, esti időpontban, és ő még sosem aludt el nélkülem. Sokat beszéltünk már korábban arról, hogy ha telefonálnak, hogy született egy kisbaba, akkor mennünk kell, hogy megnézzük őt. Kisbabának hívtuk, aki lehet, hogy a kistesója lesz. De még nem biztos. Ez neki megfelelő információ volt, nagyon örült, és annak is, hogy a következő napokban sokat lehet a nagymamájával. Nem tudom, hogy mennyire tipikus ez a könnyed fogadtatás, a kisfiam atipikus idegrendszerű. A tágabb családnak 6 hét elteltével küldtem fotókat, és jelentettem az örömhírt. Apukám persze már közben szivárogtatott, és kaptunk gratulációkat már a hazahozatalnál. De ez így természetes, azt gondolom. A közeliek tudták a miérteket,  és magyaráztak a távoliaknak mi pedig visszavonultunk erre az időre, és élveztük a babázást. Persze vártuk a 6 hét leteltét is, de nyugodtan, és közben mindig voltak hivatalos személy vendégeink, hetente jött a védőnő, meglátogatott a tegyeszes ügyintéző, szoptatási tanácsadó, és a gyerekorvos is.
  • Hogyan zajlott a baba születése? Vendel után ő is különösen szép nevet kapott. Tőletek kapta?
  • Mi a baba 4 napos korában értesültünk, így nem voltunk jelen. Ellenérzéseim is voltak ezzel a dologgal kapcsolatban. Szültem már, nagyon furcsa érzés lett volna nekem ott lennem ebben a borzasztó fájdalmas és kiszolgáltatott helyzetben egy amúgy is a végletekig kiszolgáltatott lány mellett, akinek a születendő gyermekére várok, hogy vihessem. A közös együtt töltött idő alatt sem éreztem, hogy én valamiféle támasz lennék neki. Inkább úgy tekintett rám, hogy én vagyok a szerencsés anyagi helyzetű, meddő nő, ő pedig egy szerencsétlen helyzetű, termékeny nő, akinek a világon semmije sincs, és még a gyerekét is oda kell adnia a „gazdagoknak”. Nehéz érzés volt közelebb kerülni hozzájuk, megtapasztaltuk, hogy nem véletlenül vannak közvetítők egy ilyen szenzitív helyzetben, de sajnos ők nem tudnak mindig ott lenni. A baba egyébként természetes úton, nagyobb komplikáció nélkül született, a vérszerinti anyát mentő vitte a kórházba, ahonnan már csak egyedül mehetett haza. Aznap hívta a Gólyahírt „Sz” családsegítője, aki meglátogatta őt a hazamenetelt követően, és megbeszélte vele az örökbeadás lehetőségét. Miután Nikinek „Sz” is kinyilvánította örökbeadási szándékát a telefonban, felhívott minket, mert mi következtünk. Abban a sorban, amelyben a származásra és bőrszínre vonatkozó kikötést nem tett párok várakoznak. A babának mi adtuk a Félix nevet, aminek a jelentése: boldog, szerencsés. Bárcsak ezek a szavak jellemeznék majd az életét!  Már az első találkozáson egyeztettünk erről a vérszerinti szülőkkel, akik tetszésüket fejezték ki. Ők nem adtak nevet a babának, mert tudták, hogy úgysem vihetik haza, és soha nem fogják ők nevelni. A babának a nővérek adták az apukája nevét a kórházban, mert őt emlegette az anya a szülés közben. Ezt a nevet így nem tartottuk meg, de a történetéhez hozzá fog tartozni, hogy az első napokban őt így szólították/szólítottuk, és ezzel tisztában lesz.
  • A kórházzal milyen tapasztalataitok voltak?
  • Nagyon sajnáltam, hogy nem engedték, hogy befeküdjek hozzá. De beengedtek napi 1 órára látogatni, engem és a férjem, egymás után, látogatási időben. Kedves senki nem volt velünk, a csecsemősszoba kis levegőtlen, forró előterében tudtunk a babával lenni, miközben mások rajtunk keresztül jártak át, és közben hallgattuk a többi kisbaba sírását és a gondozók méltatlankodását a babasírás fölött. Éreztették, hogy útban vagyunk. És a babával is ezt tették. Kérdezősködni nem nagyon kérdezősködtünk róla, örültünk, hogy megtűrtek. Többször mondták, hogy sokat van fent éjjel és állandóan enni akar. És sokat kakil. Nagyon sajnáltam, a szívem szakadt meg. Vittük volna már haza, de csak pár nappal későbbre kaptunk időpontot a gyámhivatalba. Volt egy másik örökbeadásra váró kisbaba is ekkor az osztályon. Egyszer úgy fogalmaztak az ápolók, hogy a mi babánk a „társával” együtt egész éjszaka csak evett és kakilt. Nagyon rossz volt így otthagyni őt, ráadásul még az aláírás napján is nélküle kellett hazamennünk, mert nem készült el a határozat, hiába vetettem be az érzelmi hadviselést a gyámügyi ügyintézővel szemben. Végül másnap, 10 naposan jöhetett haza velünk.
  • Az aláírás a Gyámhivatalnál hogyan zajlott?
  • A férjemmel mi mentünk „Sz”-ért, és velünk tartott a vérszerinti apa is, aki szabadnapot vett ki. Már vártak minket a munkásszállón, ahová időközben menni kényszerültek. Egy gyors fotózás után időben el tudtunk indulni, és még egy ebédet is elköltöttünk négyesben, ekkor felírtam a családtagok neveit, és kérdeztünk, ők meséltek. Örültek, hogy érdekel minket az ő életük. Ők pedig csak meséltek és meséltek a múltjukról, ami néhol már-már túl sok részletet is tartalmazott. Megbeszéltük a származási kérdéseket, biztosítottuk őket, hogy Félix mindig tudni fogja, hogy cigány származású, és ha szeretné, mi támogatni fogjuk, hogy találkozzon is a vérszerinti szüleivel. A gyámhivatalhoz már kicsit késve érkeztünk, az ügyintéző nagyon kedves és megértő volt mindannyiunkkal. Ica vett részt a tárgyaláson a Gólyahír Egyesület részéről, az apa kint várakozott. Formálisan zajlott az egész, hosszú, jogi szövegek hangzottak el, és közben nagy hálát éreztem „Sz.” felé azért, hogy ebben a számára nagyon idegen és kellemetlen helyzetben itt ül velünk, válaszol a kérdésekre, nyilatkozik, annak érdekében, hogy ennek a kisbabájának boldog élete lehessen.
  • Milyen érzésekkel indultatok haza a kórházból együtt?
  • Nyugodtak voltunk, és a 6 hét során sem igazán aggódtunk. Nem volt óriási érzelmi felindulás, nagyon higgadtan kezeltük azt a helyzetet, hogy mi még csak a gyámjai vagyunk ennek a kis teremtménynek, ugyanakkor szülői szeretettel kell felé fordulnunk. A legerősebb érzés a 40 fokos forróságban történt hazamenetel során az volt, hogy már nem férünk el ebben az autóban, egy nagyobbra és kényelmesebbre van szükség. És mivel már minden babacucc adott volt, és kétgyerekes szülőkként nem voltunk szívbajosak, a következő napok autóvásárlással teltek J
  • Az első időszak biztosan nagyon izgalmas lehetett és nagy kihívások elé állíthatott benneteket. Első gyermekkel sem könnyű hazaérkezni, de a kistestvér érkezése számtalan helyzetet teremt akár egy napon belül is, ahol fontos szempillantásnyi idő alatt a leghelyesebb érzelmi és szükségletek szerinti döntéseket meghozni.
  • Így van. De mivel második gyerek, gyakoroltunk már szülőként, így maga az újszülött ellátása semmilyen gondot nem okozott. Mi pedig egy tünemény babát vittünk haza, aki nyugodt volt, csak akkor sírt, ha éhes volt vagy fájt a hasa. (Ez a szokása mára már elmúlt!) És ott volt Vendel, aki nagyon ragaszkodik hozzám, és különleges odafigyelést igényel, és aki 3 évig a kizárólagos figyelemhez volt hozzászokva. Ugyanakkor az első idők az éjszakázáson és a macerás etetéseken kívül nagyon harmonikusan teltek, Vendel imádta az új jövevényt, ő pedig nagyon komfortosan érezte magát nálunk. És nyár volt, kisgyerekkel sokkal kényelmesebb időszak, mint a tél. Ezek voltak a „mézeshetek”. Azóta sincsen káosz, vagy küzdelem, csak egészséges kihívásokkal teli mindennapok, legalábbis mi így érezzük.
  • Ismerjük és kedveljük egymást annyira, hogy elmondhassam: ti a gyermekvállalással kapcsolatos minden döntéseteket különösen átgondoltan és következetesen hoztátok meg és nagy hangsúlyt fektettetek a felkészülésre. Ilyen tudatos döntésed volt az is, ahogyan táplálni tervezted Félixet.
  • Amikor Vendelt vártuk, rengeteget készültem a szoptatásra, a szoptatás kérdezz-felelek facebook csoportot olvasgattam. Még szülés előtt összegyűjtöttem a közelben lévő szoptatási tanácsadók elérhetőségeit. Hála az égnek, a komplikációs szülés ellenére végül sikerült a szoptatás, és ezt nagy csodának éltem meg. Az egyetlen dolog volt ebben az egészben, ami természetes módon sikerült. Úgy emlékszem, hogy még meg sem született Vendel, de már akkor tudtam, hogy az örökbefogadott gyermekemmel is át akarom élni ezt a csodát, neki is meg akarom adni ezt a csodálatos táplálékot, és köteléket, és ezért akármennyit és akármeddig képes leszek szoptatni. Olyan 2 évet láttam reálisnak, hogy addigra sorra kerülünk a mi paramétereinkkel. Addig nagyon harmonikus és örömteli is volt a szoptatás. Végül több mint 3 év lett, de az utolsó év már csak ébredés után, esti altatás előtti alkalmakra korlátozódott. Már 16 kg volt Vendel, 5 éves méretű ruhákat hordott, és én még a karomban szoptattam! Igen furcsa látvány lett volna idegen szemeknek! Már nekem sem volt kellemes. Csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy maradnia kell tejcsinek, mert nemsokára érkezik a kistesó. Amikor megérkezett, Vendel már fel volt készítve, sokszor mondogattam neki, hogy most még van tejcsi, de ha jön a kisbaba, akkor már neki lesz rá szüksége. Ezzel együtt készítettük az apával való elalvásra is, mert Vendel még sosem aludt el mással, mint velem és a cicivel. A baba hazahozatalának napján reggel megbeszéltük, hogy délután már nem ő, hanem a kisbaba fog szopizni, és így is lett. A nagyobbik fiamnak soha nem kellett többé a cici. Még néha odajön, amikor Félix cicizik, és ad rá egy puszit. (Az apával való alvás projekt viszont nem sikerült.) Nagyon izgalmas időszak következett. Én naivan azt hittem, hogy egy pár nap, hét elegendő lesz, hogy visszaálljon a tej mennyisége. Azt is hittem, hogy még mennyiség az, amit a fiam cicizik. Kiderült, hogy kb. 5 csepp volt. Nagyon elkeseredtem, hiába fejtem, pár cseppnél több nem jött. Ezt tetézte, hogy Félix cumizavarral érkezett haza a kórházból, és nagy adag bizalmatlansággal, ami szorításban, harapásban nyilvánult meg. Egyre jobban fájt az egész, elkeseredtem. Ekkor kidobtuk a cumisüvegeket, és bevetettük az SLS szoptanít készüléket, hogy az etetéssel együtt tudjam szaporítani a tejet és a baba is megtanuljon szopizni. Pótlásnak fagyasztott anyatejet szereztünk be, mert meggyőződésem, hogy semmi sem jobb az anyatejnél, a fagyasztás ellenére még immunanyagok is maradnak benne. Kicsit macerás, és drága, de minden pénzt és fáradságot megér, hogy egészségesebb legyen ez a baba, akinek az anyaméhben nem sok egészség jutott. Félix a mai napig női tejet fogyaszt, vannak bejáratott anyukáim, a nagyszülők segítenek a vidékről történő szállításban. A tejem azóta nagyon lassan, de gyarapszik. A 2 ml-ről már 20-30 ml-re gyarapodott, de úgy, hogy szedek egy gyógyszert is, aminek a mellékhatása a prolaktin emelkedése. Ez egy off-label alkalmazás, saját felelősségre, Magyarországon nem engedélyezett, mert vannak kockázatai. Ezenkívül fejnem is kell, de sajnos napi egynél többet nem tudok beiktatni. A teljes szükségletének csak egy töredéke, amit az én tejem kitesz, mégis csodás dolog ez. Kínkeservesen kezdődött az egész, nemcsak a tej hiánya miatt, hanem a szoptanít készülék kezelése, tisztítása is sok bosszúságot okozott. 3 darabot főztem szét, mert annak ellenére, hogy elvileg kifőzhető, elolvad. Próbálkoztam házi szoptaníttal, de az a szonda túl merev volt, és folyt belőle, ha elbóbiskoltam a fotelben éjjel, és kiesett a szájából. Volt, hogy az egész üvegnyi tej ránk folyt. Amióta pedig Félix fog és kapálódzik, tépi a szondát a szájából, minden kezemet be kell vetnem, hogy minden a helyén legyen. Sok erőfeszítést igényel ez a fajta táplálási mód, mert 1-2 óránál hosszabb időre elmenni például nem lehet, mert ezzel a készülékkel nem tudom egy padon vagy a babakocsiban megetetni. A cumisüveget pedig már nagyon rég el sem fogadja, így nagyon hasonló a helyzet, mint szoptatásnál, csak még sokkal rugalmatlanabb és nehézkesebb. Szerencsére a családunk mindenben támogat, ők is a kezdetektől tudják, mire készültem. A férjem is elfogadta, hogy valószínűleg ezt a babát sem fogja tudni cumisüvegből etetni. Azt persze nem tudom, hogy meddig tartható ez, de még van energiám. Na de ha nem lett volna így is küzdelmes a dolog, Félix baba a 3. héttől laktózérzékeny lett. Görcsölés, egész napos ordítás, nemalvás. Tudtam, hogy laktózérzékenységre utaló tünetek ezek, a laktáz cseppet kell kipróbálnunk, mert ez nem csak egyszerű kisbabákra jellemző elégtelen emésztés. Úgy is lett, azonnal abbamaradtak a fájdalmak. Folyamatosan adagolnom kell a tejhez az enzimet, azt hagyni állni, figyelni, hogy mennyit eszik csak mellből, mert ahhoz pluszban adnom kell. 4 hónaposan viszont már mindez nem bizonyult elegendőnek, és azóta hasmenéssel küzd szegénykém. Valószínűleg Félixnek meg fog maradni a laktózérzékenysége, mint megtudtam, többek között a dél-ázsiai populációban, így a cigány emberek között is genetikai alapon többen szenvednek laktózérzékenységben, mint itt Európában. De a lényeg, hogy ne legyen fájdalma, és szépen gyarapodjon. Utóbbival nincs gond, nagyon jó húsban lévő, pocakos baba lett Félix, és amikor ránézek, eszembe jut, hogy az én a testem is táplálja ezt a babát, ez egy nagyon-nagyon különleges dolog.
  • Hol tartotok most az úton Vendellel?
  • A gyógypedagógus a Vadaskertbe irányított minket autizmus diagnózisra, amire fél-1 év a várólista, csak egy automata visszajelzést kaptunk. A legfontosabbat, a fejlesztést viszont már 5 hónapja elkezdtük, szociális-kommunikációs és autizmus specifikus fejlesztésekre visszük, két különböző helyre, két egyéni és egy kiscsoportos fejlesztésre, és januárban kezdjük az egyéni TSMT-t. Sokat fejlődött a kommunikációja kétszemélyes helyzetekben, de a 2-3 gyerekes kiscsoport már nehéz neki. Illetve vannak területek, pl. a szenzoros érzékenység, ami nagyon lassan fejleszthető, ha egyáltalán. Közben mi is kitanultuk az autizmust, elolvastunk pár könyvet az autizmusról, Asperger szindrómáról, és részt vettünk a Vadaskert autizmus szülőtréningjén. Beléptem az ilyen tematikájú facebook csoportokba, és rengeteg infóval gyarapszok nap mint nap. Nemrég kerültünk sorra a Vadaskert Gyerekpszichiátrián, a magánutas vonalon, úgy, hogy átkértük magunkat a kevésbé elfoglalt orvoshoz, így „csak” 5 hónapot vártunk. Futószalagon éreztük magunkat és kedvesek sem voltak egy kicsit sem, de a lényeg, hogy szakmailag felkészült gárda kezében voltunk. A gyerekpszichiáter kb. 40 percig figyelte Vendelt kötetlen helyzetben, miközben velem beszélte meg a tüneteket, a gyógypedagógus pedig 1,5 órát foglalkozott vele, amit végig nézhettem. Ezek, és a fejlesztőink által készített szakvélemények alapján kapta Vendel az autizmus spektrumzavar diagnózist. A pedagógiai szakszolgálat lesz a következő lépcső, hogy autizmus SNI-kódot kapjon, amivel kijelölt óvodába járhat, ahol fejlesztést is kapnia kell. Közben folytatjuk a Waldorfos vonalat is, kisoviba járunk ismerkedni, puhatolózunk, mivel tudják megtámogatni a fejlődését, és figyeljük Vendelt, hogy hat rá ez a fajta pedagógia, környezet. Ha nem sikerül beszoktatni őt egy Waldorf gyerekközösségbe, akkor mehetünk a túlterhelt integráló állami ovikba, ahol csak papíron van fejlesztőpedagógus, és hírből sem ismerik az autizmussal élők gyógypedagógiáját. Csak hogy minden napra jusson egy fejlesztés, Félixszel is járnunk kell Dévény-terápiára, mert születésétől görbe a gerince, egy irányba biccen a feje. Jelenleg a Dévény-tornászunk javaslatára kiropraktőrhöz várunk időpontra, aki egy csontkovácshoz hasonló szakember, de orvosi képesítésű, babagerincekkel is foglalkozik. Kevés ilyen szakember van, ezért itt is csak várólistán lehet várakozni.
  • Ha lenne egy csodatévő jövőbe látó szemüveged, hogyan látnátok magatokat 5 és 10 év múlva?
  • Biztosan többet fogunk aludni! Kisimultabbak leszünk, és szerintem újra lesz énidőnk és kettesben töltött időnk. A gyerekek ovisok, sulisok lesznek, korábban fogunk kelni, időre fogunk járni mindenhova, még jobban fogunk pörögni. (most se nagyon állunk meg) Viccet félretéve, nem várom.. Imádok teljes állású anya lenni, több gyerek anyja, annyit vártunk erre, most még egyáltalán nem akarok erre gondolni. Sosem fogok még egyszer ilyen fontos szerepet betölteni az életben! Minden percét próbálom élvezni.. Tehát azt sejtjük, hogy mit fogunk csinálni, de egy valamit nem tudok még: hogy hányan leszünk! Már csak egyféleképpen bővülhetne a család, ha Félix vérszerinti anyja szülne még egy babát, és minket hívnának fel. Főleg, ha az a baba kislány lenne, akkor az nagy kísértés lenne!
  • Félix baba már több, mint 4 hónapos, az örökbefogadása már valóban örökre szól és megfutottátok már a hivatalos köröket is.
  • Csak 1-2 bürokratikus bosszúságunk volt, minden másra felkészültünk. A baba adóazonosítójának ismerete nélkül problémás volt a családi kedvezmény igénybevétele a hazahozatal után, ugyanis a férjem munkahelyén a könyvelőnek hibásan jött vissza az egész céges állomány járulékbevallása, mert kihagyta a nem ismert adatot a kitöltésből. Szóval az eredeti (régi) adóazonosítót jó ötlet lehet beszerezni, de én nem jutottam el a 6 hét alatt a kormányhivatalba. A másik nehézség a TAJ szám hiánya volt, ami a CSED igényléshez szükséges és a gyerekorvos is minden alkalommal kérdezte, hogy megvan-e már. Az új TAJ-t a végleges határozattal lehet kérvényezni, és vagy várni kell, amíg kijön a TAJ kártya, vagy ülni egy napot az OEP-nél a Teve utcában. Apukám felkutatott egy elektronikus utat, amin keresztül pár napon belül megtudtuk az új TAJ-t. A NEAK oldalán elektronikusan le lehet kérdezni a baba ügyfélkapuján keresztül, de ehhez az első kormányhivatali ügyintézéskor csináltatni kell neki ügyfélkaput. A https://ugyfelkapu.neak.gov.hu/oepu/keret.jsp oldalon belépve a jogviszony és betegút lekérdezése menüpontra kattintva megjelenik a TAJ szám is. Minden egyéb dolgot már tudtunk az örökbe.hu-ról, a facebook csoportokról, a Gólyahíres kiadványokból, legalábbis tudtuk, hol nézzünk utána.. Jó, hogy rengeteg időnk volt felkészülni, és már látom, hogy sokára lesz újra lehetőségünk az örökbefogadással elméleti szinten foglalkozni. Még egy bosszúságunk van, a vérszerinti anya már másodszor teszi ki a facebookra az átküldött fotókat. Nagyon szerettem volna rendszeresen küldeni neki fényképet, de ez így sajnos nem lehetséges. Tudja, hogy ezt nem teheti, és mégis.
  • Mit üzensz a várakozóknak?
  • A várakozóknak szeretném elmondani, hogy számomra a tavalyi advent (is) nagyon nehéz volt, pláne, hogy szeptemberben úgy gondoltuk, hogy a második gyermekünk karácsonyra már 3 hónapos lesz. Amellett, hogy volt már egy csodás gyermekünk, és ez nyilván a legcsodásabb vigasz bármire, volt egy gondolat, ami kicsit elfogadhatóbbá tette számomra ezt a várakozós helyzetet, mégpedig az, hogy a várakozás felkészít arra, hogy értékelni tudjuk annak gyümölcsét. Úgy láttam a környezetemben, hogy minél többet kell várakoznia valakinek a gyermekáldásra, annál jobban tudja értékelni azt a gyermeket, akit neki szán a sors. Úgy érzem, ez nálunk is, és nagyon sok örökbefogadó ismerősömnél is így van.

Megosztás

Facebook

Olvasnál még?

Meddő vagyok

MEDDŐ VAGYOK. Ez az a mondat, amit egész életemben legnehezebben voltam képes hangosan kiejteni a számon és sújtott a legkínzóbb fájdalommal, amit addig ismertem. Mert

Egy igazán tartalmas nyári ebéd

Békés csöndben fogyasztjuk a teraszon késői ebédünket hárman ezen az augusztusi délutánon. Szinte a levegőt is hangtalanul veszem és még arra is ügyelek, hogy evőeszközöm

Már azzal is segítesz, ha követsz bennünket

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Weboldalunk sütiket használ a böngészési élmény fenntartásának érdekében.