Nemigen ismerek pozitívabb családot. Zsókával beszélgetni olyan, mintha frissen kapcsoltam volna le magam az akkumulátor töltőjéről. Családjukból árad az összhang és a mély összetartozás, egy megkérdőjelezhetetlen kötelék. Egyek ők jóban és a nehézségekben egyaránt. Mert igen, szinte minden napjukban van küzdelem, amit a szülők egyáltalán nem problémaként, hanem megoldandó feladatként kezelnek. A megoldásokat pedig fáradhatatlanul és teljes tudatossággal keresik, minden energiájukat a gyermekük fejlődésébe fektetik.
- Zsóka, mesélsz nekünk arról, hogyan lettetek 9 éve egy család?
Amikor 2009-ben összeházasodtunk, már nem egészen fiatal párként, tudtuk, hogy 2 útja van számunkra a családdá válásnak. Az egyik a lombikprogram volt, melyet az örökbefogadási procedúrával párhuzamosan csináltunk. Tudtuk, hogy az idő ellenünk dolgozik, ezért nem választhattuk az ideális megoldást, hogy az egyiket lezárod, akkor kezded el a másikat. Máté a 7. vagy a 8. kiajánlás volt számunkra. Nem volt könnyű folyamat, igaz végig ott csengett a fülünkben Gabika (†Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület alapító Elnöke) mondata, hogy a szívünk tudni fogja a választ, ha meglátjuk a gyermeket. Az első hívás kb. 7 hónap után érkezett, épp nyaraltunk, telefon nincs nálunk, mire észrevettük a hívást, addigra már más szülőpár elindult megnézni a kisfiút. ( Érdekessége, hogy a másik kisfiúval elég sok külső hasonlóságuk van). Utána volt Tegyesztől hívás, azután olyan jelzést a Gólyahírtől, amikor épp a lombik program pozitív eredménye várt további megerősítésre ( végül negatív lett, műszeres befejezéssel), kaptunk kiajánlást egy roma kislányra is, de mi addigra már nagyon bizonytalanok voltunk mindenben.
Ettől még nem vagyunk alkalmatlanok, csak félünk az ismeretlentől. Féltem, hogy fogom-e szeretni azt a gyermeket, akit még sosem láttam, nem volt csak gondolati kötődésem hozzá. A férjem válasza az volt erre: Engem sem ismertél azelőtt, most mégis szeretsz!”.
Ezután novemberben, itt Budapesten született egy szépséges nem roma kisfiú, akinek a szülei lehettünk volna. A férjem aznap volt 1. nap az új munkahelyén, telefonon nem, vagy nehezen volt elérhető… Egyedül nem mertem volna dönteni… mire telefonon elértem, akkorra már annak a babának a szülei is úton voltak… Én itthon zokogtam a gyávaságomtól…. és azt hittem, már Gabika nem áll szóba velünk többet.
December 4-én kaptunk estefelé egy hívást, hogy lenne egy kislány, akinek az anyukája roma származású, apa is lehet, hogy az. Volt 2 hét a szülésig, találkozhatunk az életet adóval. 180 km-t kellett utazni, de bevállaltuk. Az Életetadó egy ápolt, kedves fiatal nő volt, nagyon szimpatikus. Éreztük, hogy ez lehet a mi utunk. Mi is szimpatikusak voltunk az Életetadónak, ott volt vele a „Nagymama” is. Összeírtunk sok kérdést, mindenre kaptunk választ. Már ott igent mondtunk, hogy vállalnánk a kislánya felnevelését. Meg is adtunk egy kislánynevet, de a biztonság kedvéért egy fiú nevet is odaírtunk.
December 15-én kaptuk azt a bizonyos hívást délután, hogy az Életetadó elindult a kórházba…. Utána többször érdeklődtünk, végül este 21 órakor úgy döntöttük felhívjuk a Szülészetet. Normál esetben nem kapcsolják, de akkor nekünk sikerült. Rákérdeztünk, hogy megszületett-e a kislány, a válasz az volt, megszületett a kisfiú… Milyen kisfiú?? ez tévedés, mi kislányt várunk… a válasz: Most sírt fel, hallja??? És kisfiú…. ekkor indult az újratervezés.
Másnap indultunk a kórházba. Remegett kezem-lábam, nagyon féltem, hogy milyen lesz…. amikor a nővér kihozta megmutatni, egy csodaszép kisbabát láttunk. Beszéltünk hozzá, a szemecskéjét kinyitotta, ránk nézett és mosolygott….majd aludt tovább. A nővér és az orvos is, aki jelen volt, azt mondta, hogy ez a maguk babája.
Egy perc kétség nem volt. A származás, bőrszín, kisfiú, kislány??… már nem számított… Ő tényleg a mi babánk, nekünk született. Az ügyintézés volt hátra, amire minden szempontból felkészültünk, mégis volt kavarodás. Az ügyintéző annyira undok volt velünk, pedig mi úgy álltunk ott, kéz a kézben, mint egy esküvőn, életünk legszebb pillanatára készülve, de az áhítat helyett küzdelem jutott. Nem akarta elintézni a papírmunkát, mondván 2 hete van rá!… és a gyermek addig hol lesz?… na ekkor férjem rohant a jegyzőhöz ( imádkoztam, hogy a nyugodt ember nehogy úgy helyre rakja az egész rendszert, hogy bajunk legyen belőle…) Hívtam Gabikát, a Fővárosi Tegyesz vezetőjét… szóval mindenkit, aki számított. 1 órán belül meg volt az ügyintézés fele, a lemondó nyilatkozat. Másnapra kaptuk meg a határozatot, igaz, az senkit nem érdekelt hol alszunk az éjjel, hogyan megyünk vissza másnapra… Az ügyintéző másnap a kispadra „dobta elénk” a papírt, amivel már mehettünk a kórházba. A küzdelem itt véget is ért, mert egy csodálatosan nyugodt, csodaszép, imádnivaló kisfiút kaptunk a sorstól. Nem kellett éjszakázni, jól aludt, jól evett, egészséges volt…. szóval maga az álom. A környezetünkben mindenki támogató volt, tudtak az örökbefogadásunkról, még a házunkban lakó, örökké kötözködő nénike is békülési szándékkal csengetett be, ajándékot is hozott.
Még a felkészülés idején részt vettünk egy gólyahíres felkészítő tanfolyamon, ami nagyon sok hasznos dolgot adott. Ezúton is köszönet Csapóné Ibolyának. Az ott hallottak egyfajta „kis használati útmutató” volt a mindennapokban.
- Az elejétől származási megkötés nélkül vártátok Mátét? Tudatosan készültetek egy cigány származású baba fogadására?
A határozatunkban kisfiú-kislány szerepelt, nyitottak voltunk a roma származás felé is, de azért ez csak egy nyitva hagyott lehetőség volt, nem kifejezetten erre vágytunk. Sokak számára talán nem szimpatikus egy ilyen bizonytalan várakozó család. Azt gondoljuk, jobb ezeken a fázisokon átesni, mint utólag hezitálni. A romaság kérdése tekintetében azt gondolom, hogy csak az legyen ilyen téren nyitott, aki tényleg elfogadó tud lenni. Nem könnyű a jelenlegi társadalmi környezet, sok az előítélet. Nekünk kevés ilyennel kellett szembesülni. Mi a nevelés erejében hiszünk, ez megkönnyítette, hogy gond nélkül vállaltuk Mátét. Nyáron tényleg igazi kis kreol ördög, de azt gondoljuk, hogy vérszerinti gyermekünk sem lehetne tökéletesebb, okosabb, ügyesebb, szebb, mint ez a 9 éves energiabomba. A kezdeti nyugodt szülői létből aztán átmentünk a dackorszakba, de az igazi szülői kihívás az iskolakezdésnél várt ránk.
- Máté a bölcsiben találkozott először a közösséggel. Ott és aztán az óvodában könnyen ment a beilleszkedés? A szülők, óvónők hogyan kezelték a külső jegyek beli eltéréseteket?
Máté 18 hónaposan került bölcsődébe. Mielőtt közösségbe került egy előzetes konzultáció során a gondozónőinek beszámoltunk az örökbefogadottságról. A beszoktatás nagyon gördülékenyen ment, már az első héten ott is aludt, 3-4 nap után már csak az öltözőrészben várakoztam, nem is keresett, nagyon jól feloldódott a közösségben. Persze a két tüneményes gondozónő személye is sokat segített, hogy csodálatos bölcsődei évekre emlékezhetünk. A bölcsődéből az óvodába kerülve a két óvónőnknek is részletesen elmondtuk az örökbefogadást és addigra néhány szülő is tudott erről. Minden esetben nagyon pozitívan fogadták a közlésünket. Senki számára nem volt titok, sőt volt olyan is, hogy tanácsot kértek örökbefogadás témában. Egy nagyon jó közösségben teltek az ovis évek, semmilyen negatív élményünk nem volt sem az örökbefogadás, sem a kreol bőr miatt. Egyszer az oviban az öltözőben a kislányok úgy köszöntek el, Mátétól, hogy „szia Csoki!” A jelenlévő szülők kicsit ledermedtek, hogy most mi fog történni…. szerencsére az jutott eszembe, hogy ez szuper, mert a Csokit mindenki szereti.
- Mikor szembesültetek először azzal, hogy az általános szülői feladatokon túl valószínűleg több kihívással kell szembenéznetek?
Máté 5 éves kora előtt elhatároztuk, hogy az Eleventeamnél készítettünk egy felmérést, hogy az iskolába menetelt minél jobban előkészítsük. Mivel Máté látványosan ügyes, okos, 2,5 évesen 1 hét alatt éjjelre-nappalra szobatiszta lett, szépen beszélt, az éjszakákat átaludta, jó étvággyal evett… szóval semmi olyan előjele nem volt, amiért bármi „elmaradásra” számítanunk kellett volna, hisz mindig mindenre nagyon figyeltünk pl. 5 hónapos koráig szereztünk anyatejet, fejlesztőjátékokat, Adamo hintát vettünk…. 4,5 évesen judora járt, úgy bukfencezett, hogy a 6 éveseket lepipálta… na, erre jött az értékelés, hogy a figyelme kb. 66 %-os, igaz matematikából már iskolaérett… persze a diagnózis ennél részletesebb volt.
Tudtuk, hogy fejlesztés kell, ha sima iskolakezdést szeretnénk. Az Eleventeamnél a legjobb helyen voltunk, de sajnos ők kb.1 év után elköltöztek Budára, így más megoldást kerestünk. Sok mindennel próbálkoztunk iskolakezdésig, de nem találtuk az igazit. Mivel az óvónők nagyon profik voltak, ezért nem is ütközött ki komolyabb magatartás probléma, de láttuk, hogy mindig olyan barátot választ, aki hasonlóan a kalandot keresi, együtt pedig komoly pedagógiai energiát igényeltek. 6 év 9 hónaposan kezdte az iskolát. Nem voltunk könnyű helyzetben, mert a „jóbarátokkal” nem akartuk az állami iskolába küldeni és tudtuk, hogy egy 25-30 fős osztályban végleg nem kapna elég figyelmet. A választás egy kéttannyelvű alapítványi iskolára esett. Iskolakezdés előtt felmérettük az Eleventeamnél, hogy alkalmas-e az idegennyelv ilyen szintjére. A figyelem ekkor kb. 86%-n állt. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy megfelelően előkészítsük az iskolakezdést. Sokáig tartana részletezni, ezért csak a főbb vonalakat írtam le. Nyáron beírattuk egy gyerekjáték- drámatáborba is. A jónevűnek tartott pszichológusok mosolytalan arccal várták a fiam, mi kifizettük a nem kevés díjat és vártuk, hogy jó lesz. Hát életünk legrosszabb döntése volt. Nagyon rosszul érezte magát, az 1 hét végén az egyik pszichológus értékelte Mátét… hát azt hittem összedől a világ… közölte, hogy alkalmatlan az iskolára, azonnal vigyük el pszichoterápiára, ő nem is tudja vállalni…stb. egy ilyen szájíz után indultunk az iskolai életnek.
- Aztán elérkeztetek az iskolás évekhez. Milyen volt az első időszak, mikor Máté iskolapadba ült?
Az ilyen előzmény után még inkább előkészítettük az iskolakezdést. Amikor a leendő tanítónéniket bemutatták, vittem magammal Mátét és rögtön láttam, ki lesz jó nekünk. Időközben az osztálybeosztásokat átrendezték, egy másik tanítóhoz került volna, de addig erősködtem, hogy végül is a kiszemelt tanítónénit kaptuk. Azt mondtatom, hogy nem bántuk meg. Egy nagyobb terjedelmű bemutatkozó levelet írtunk, amiben nemcsak az örökbefogadást írtuk le, hanem a gyengeségeit, erősségeit. Külön kértük, hogy a balkezességre is figyeljenek és a figyelemzavar miatt az első sorban kapjon helyet. Visszatekintve az eltelt 2,5 évre (most 3. osztályos Máté) nagyon nagy mélységeket és sikereket is megtapasztaltunk. Amikor az első héten azzal örvendeztetett meg a fiam, hogy képzeld Anya, megtaláltam a „Ricsimet”… akkor tudtam, hogy egy hasonló másik bajkeverőre talált. A tanító mindent megpróbált, hogy megtalálja hozzá a kulcsot, de nem volt egyszerű és még ma sem dőlhetünk hátra. Amikor megkérdezik tőlünk, hogy mi mindent próbáltunk már eddig, akkor azt szoktam mondani, hogy csak a piócás embert és a szentelt vizet nem próbáltuk. Egy apró példa: tolltartóba apró kis üzenet a jóságról, szófogadásról és hogy mennyire szeretjük, egy írólapra napi 3-4 téma pl. szófogadás, kedvesség, nincs csúnya beszéd, mellette egy rubrika, amibe aznap a tanító beírja az értékelést. Ha egy-egy dolog jól ment, más célt találtunk ki, a kulacsába citromfű tea, a kulacsra ráakasztva egy kis figura, ami átitatva nyugtató gyógynövénnyel, bekentük nyugtató olajjal a tarkóját.. így indult iskolába. Sajnos kevés volt ez a módszer. Sokat kutattam, olvastam, hogy mit tehetnénk még, ekkor az iskolából 2 naponta jött a panaszos email. A tanulás kifogástalan volt. Mindenből 5-ös volt, kiválóan teljesített, szépen rajzolt, a tornában ügyes volt. Persze a legtöbb rendbontás nem az osztályfőnök óráján volt, hanem olyanoknál akik „ még nem láttak eleven gyereket”.
Nagy „örömünkre” jött a Covid első hulláma és ez megmentett bennünket az iskolai világégéstől. Itthon berendezkedtünk a tanításra, nagyon embert próbáló időszak volt, de elmondhatom, hogy az itthoni pluszokkal és az iskola által nyújtott színvonalas oktatással min. 100%ra hoztuk ki a teljesítményt.
- Tudom, hogy számtalan fejlesztési lehetőséget kipróbáltatok.
Második osztály elején rátaláltam a Neurofeedback lehetőségére, heti 2x jártunk, ehhez még hozzájött 2x Tsmt torna, az illóolajok, „jóságfüzet, de második osztály is nagyon sok nehézséget tartogatott még. Tudatlan voltam a tsmt torna mechanizmusában és a regresszióról nem is tudtam, csak akkor kezdtem el kapkodni, amikor még rosszabb lett minden, mint a torna elején. Aki a tornát tartotta, időközben a 2. osztálytanítónk lett. Küldte az elkeserítőbbnél elkeserítőbb emaileket, ekkor úgy döntöttünk, hogy elég volt a pénzemésztő alkalmakból és abbahagyjuk a tornát. Megrendült a bizalmunk, amikor kiderült, hogy nagy valószínűséggel a regresszió miatt lett rosszabb a helyzet, de erről a szakember nem szólt. Az iskolai pszichológus tanácsára felvettük a kapcsolatot egy kiváló klinikai szakpszichológussal, akihez heti 1x elkezdtünk konzultációra járni. Ekkor újból jött a Covidos online időszak és valahogy kihúztuk az évet. A bizonyítvány továbbra is kitűnő, a tanítók romokban, én napi szinten gyomorgörccsel mentem az iskolába Mátéért. Őt is rendkívül megviselte minden ilyen helyzet. Igazából voltak jó és rossz napok, de tartós nyugalmi időszak nem volt. Bevezettük az étrendkiegészítőket, vitaminokat (omega3-6, B vitamin komplex, magnézium és persze születéstől a D vitamint is kapja).
Nagymaroson van nyaralónk, ott felkutattunk egy lovastanyát, a nyári időszakban odahordtuk lovagolni, sőt múlt nyáron 2×1 hetet táborba is elment. A sport a fejlesztés miatt valahogy háttérbe szorult, pedig nagy igénye volt rá. Az iskolai kosárlabda nagy szerelem lett, de a nyári tábor 2. hetében láttuk, hogy az edző nem tudja Mátét tolerálni és több a frusztráció, mint az élmény, ezért nem vállaltuk az iskolai kosárlabda csapatban részvételt, a leigazolást.
A 3. osztályt már a következő fejlesztésekkel indítottuk: hétfő (iskolaidőben) pszichológusi konzultáció, kedd neurofeedback. Egy magatartásproblémákkal foglalkozó szülői csoportban találtam meg az élményterápiás falmászást, oda csütörtökönként megyünk. A foglalkozást 3 tüneményes pszichológus végzettségű hölgy tartja. A nyáron eljutottunk egy mozgásterapeutához. akitől egy „pártatlan” szakvéleményt kértünk. Ott kiderült, hogy a 8 fő csecsemőreflexből 5 visszamaradt Máténál. Kaptunk itthonra tornát, ezt most júliustól csináljuk. Sikerült egy kedves fejlesztőpedagógust találnunk, akinek úgy érezzük szívügye, hogy segítsen bennünket. Az itthoni tornánkat már ő állítja össze és szerdánként hozzá megyünk kutyával kiegészített komplex mozgásterápiára. A neurofeedback terápiát lezártuk jövő szeptemberig, helyette Máté kívánságára egy új sportot iktattuk be. Az exatlon és a ninja-warior mintájára létrehozott Ninja Akadémia edzéseire jár heti 3x. Aki ezt a sok mindent olvassa azt is gondolhatja, milyen nehéz ennek a gyereknek, de Máté minden fejlesztésre örömmel megy, szereti a pszichológust, imádta a neurofeedback trénert. A falmászás csupa kaland és siker, a komplex tornán pedig ott van az imádott kutyus, ezért bármire hajlandó. A ninja edzésre nagyon nehezen szántuk rá magunkat, mert ez már tényleg sok így, de szó nélkül megy, és teljes erőbedobással csinálja. Az idő nekünk dolgozik.
Nagyon fárasztó, de ő akar menni, itt saját magát kell legyőznie a sikerhez, nincs kivel vitatkoznia, az edzőt bálványozza. Egyenlőre úgy tűnik megtalálta az útját. Az első iskolafélév nem volt zökkenőmentes, de már sokkal jobb volt, mint a korábbi évek. Folyamatosan kommunikálunk a tanítókkal, igyekszünk minden segítséget, támogatást megadni számukra. Ha kell, érvelünk, ha kell biztatunk, ha kell bocsánatot kérünk…. és megyünk előre, mert nincs más választásunk.
Rá kellett jönnünk, hogy a sikerhez szükség van időre is. Amikor nagyon, de nagyon mélyen vagyunk, mindig történik valami pozitívum, pl. megtanul egy nehéz verset, hoz egy 100%-os dolgozatot, vagy csak szimplán reggelente odakucorodik az ágyba közénk és azt mondja, szeretlek titeket. Persze lehet, hogy fél óra múlva, már köszönés nélkül pukkadva indul iskolába. Ez egy hullámvasút, de legalább már nem gondoljuk azt, hogy rossz szülők vagyunk, elrontottuk a nevelést.
Máté nagyon szereti az iskolát, alig várja, hogy mehessen, a tanulás sok-sok konfrontáció itthon, de a végén a szép eredmény gyógyír a lelkünknek. Jártunk hallásvizsgálaton, voltunk szemészeten, egy vizsgálat során kiderült, hogy beszédészlelési zavar is fennállhat, (a komplex fejlesztésen belül erre is kap támogatást), de leginkább a figyelemzavar, az idegrendszeri éretlenség a problémáink forrása. A problémáink ellenére úgy gondoljuk, hogy Máténál tökéletesebb gyermekünk nem lehetne, kötelességünk mindent megtenni, hogy kiteljesedhessen, el tudja érni a céljait. Az, hogy jó döntéseket hoztunk vagy sem, csak évek múltán fog kiderülni. Sok hasonló családot ismerek, akik küzdenek nap, mint nap, hogy a lehető legjobb alapot adják a gyermeküknek. Nem vagyunk különlegesek, csak szerencsések, hogy ennyi lehetőségünk van a gyermekünk támogatására.
Általa kaptunk esélyt a szülővé válásra, Ő pedig tőlünk ESÉLYT kap egy teljes életre.
- A kisfiatok kitűnő tanuló, csodásan teljesít a tanulásban. Rengeteg energia és idő az, amit a jövőjébe fektettek. Mégis töretlen pozitivitással és erővel haladtok előre a boldog felnőttkoráért. Miből töltekezel?
Egész életemben abban hittem, hogy a megtett munkának meglesz a gyümölcse. Amikor elfogy az erőm, erre gondolok és megyek tovább. Szerencsére kitűnő támaszom van, Zsolttal együtt megpróbálunk mindent és még azon is túl. Azért vannak mélypontok is, de egyikünk mindig erősebb és túllendítjük egymást. Kitalálunk valamit, kicsit másképp csináljuk és reménykedünk tovább. Ha vállaltuk ezt a közös életet, nem lehet félgőzzel csinálni, de pihenni, erőt gyűjteni muszáj. Szabad gyengének lenni, de fel kell állni, mert nincs idő, amit elvesztegethetünk.
- Máté már nagyfiú és egyre többet ért meg a születésről. Harmóniában él az örökbefogadottságával?
A legnagyobb segítség a Gólyahírtől jön. A születéstől fogva folyamatos a kapcsolattartás, mentünk/megyünk szinte minden rendezvényre, ha problémánk volt/van írhatunk a csoportba, segítjük egymást. A találkozókon Máté láthatja, mennyi hozzá hasonló sorsú gyerek van. Kérdezni keveset kérdezett eddig, de nyitottak vagyunk minden kérdésére. Ha eljön az ideje, támogatjuk az Életetadóval való kapcsoltfelvételét is, mert tudjuk, az a gyerek, akit szeretnek, nem vágyik el abból a családból, legfeljebb csak kíváncsi. Mindig is tudta, hogy egy másik néni pocakjából született. Kicsiként meséltem neki Betti (Ungvári-Bélyácz Betti) könyveiből pl. a kisrigóról, aki a gerlepár fészkébe került. Mátéval azonos kórházban születtem, amikor néhány napos volt, észrevettünk egy „apajegyet” a hátán, amihez hasonló formájú van szinte ugyanott Zsolt hátán is.
- Rengetegen, évről évre egyre többen várakoznak örökbefogadásra és egyre inkább bővül azoknak a családoknak a számra, akik származási megkötés nélkül várják haza a gyermeküket. Mit üzennél nekik?
Egy-egy mélyponton azt szoktam mondani, ha tudnánk mi vár ránk, nem lennénk ilyen bátrak, de szerencsére már csak az úton szembesülünk a nehézségekkel, ott pedig nincs visszaút, csak a megoldásokban gondolkodás. A romaság kapcsán azt gondolom, csak akkor vállalják, ha nincs ellenérzésük, mert kevés az esély, hogy nem lesz kreolbőrű és nem látszik a származása. A probléma nem a romaság miatt van/lesz a gyerekünkkel, hanem azért, mert nincs hozzájuk egy biztos recept, minden gyerek egyedi, egyedi nehézségekkel, egyedi szuperképességekel és egyedi kihívásokkal. Van egy közeli ismerősöm, aki egyedülálló anyaként egy 2,5 éves roma kislányt fogadott örökbe. A családja eleinte szinte a teljes tagadás fázisában volt, de ahogy látták az anyaság kiteljesedését, a kislány csodálatos fejlődését már ők is teljesen elfogadóak lettek. Ma már csodaszép 11 éves nagylány, öröm rájuk nézni. Még emlékszem a kezdeti nehéz időszakra, de mára már látszik, hogy egy nagyon sikeres örökbefogadás volt. Nagy bátorság volt egyedül véghezvinni, de sikerült. Ha valakinek ilyen nehezített körülmények között volt bátorsága, akkor nekünk, akiknek társa van, semmi sem lehetetlen. Ha nem érezzük magunkat késznek egy vállalásra, inkább várjunk, de azért azt se feledjük, amit sokszor Gabika mondott: Aki mer, az nyer.
